Dr. Gőbel Orsolya, pedagógiai szakpszichológus, SZPT terápia létrehozója, Varázsjáték foglalkozásaink vezetője Nézze vagy ne nézze? - A televíziózásról

Mit csináljak vele otthon?… Mit csináljak vele, hogy nyugodtan végezhessem a dolgomat?… Hogyan bírjam rá, hogy egy kicsit csendben legyen? …hogy ne rohangásszon ki percenként, hogy ő most unatkozik?” „Kapcsold be a TV-t!…Mit szeretnél nézni, válassz ki egy DVD-t!…Nézd meg újra azt a filmet!”

Elcsendesedik minden, a háttérből, meszsziről szól a film.

A gyerekek végre a TV előtt ülnek.

Szemük előtt felfoghatatlan gyorsasággal elkezdenek peregni a képek, változnak a helyszínek, váltják egymást a szereplők. Képzeletüket, érzéseiket, önindította örömteli mozgásaikat, gondolataikat rabul ejti, betölti, aztán „szinte észrevétlenül” kisajátítja, ellehetetleníti, kifosztja, átírja, én-idegenné teszi a képhalmaz.

Ha valaki megszólal a nézőközönségből, netán kér valamit, vagy mozog, a többiek azonnal leintik, mert zavaró.

Senki senkire nem néz, nem is látják egymást, megszűnnek az érintések, az odafordulás, a beszélgetés, a kérdezés. Minden gyorsan történik, nem lehet lemaradni…

Közben pedig fárad a szem, „kisül” az idegrendszer, kiszikkad a lélek.

Hogy mi a jó benne?

Mozog, beszél, színes, fülbemászó a zenéje, olykor aranyos.

De a történet a maga teljességében meg sem jelenik.
Van néhány mozzanat, amit a gyerekek felfognak, megértenek, aztán a gyorsaság okán megint „lemaradnak”, majd újra elkapnak egy pillanatot, amit képesek megfogni, feldolgozni, de a történet első látásra nem áll össze.

A filmekből hiányzik az idő: a látásra, a meghallásra, felfogásra és megértésre.

A képek nem kialakulnak, hanem fényképekké válnak, mozdulatlanná merevednek, ami feldolgozási idő, hely és energia hiányában így is marad.

Az emlékezetbe való visszakerüléskor, felidézéskor vagy akár „véletlenszerű helyzetekben” villannak be ezek a rigid, merev képek, lefagyasztják az adott mozgást, ellehetetlenítik a velük való munkát, felesleges és idegen ballasztanyagot képeznek a személyiségben.

Végső soron elnyomják azt a hihetetlen gazdag belső, csodálatos világot, amivel minden gyermek rendelkezik.

A gyerekek az óvodáskorban képekben gondolkoznak, képeikhez az „anyagot” azokból a mesékben is használatos ősi képekből merítik, amellyel minden gyermek rendelkezik, intellektuális kapacitástól, egyéb nehézségektől függetlenül.

A gyerekek szeretik megmozgatni saját belső képeiket, azokat lassan, lépésről- lépésre felépíteni, gazdagítani, színesíteni, lendületbe hozni.

A képekhez és a mozgáshoz emlékek, érzések társulnak, „hőmérsékletük lesz”, emberivé válnak, és azt az élményt adják a gyerekeknek, hogy belső világukat széppé tudják varázsolni, képekkel, érzésekkel feltölteni, és az mind az övék.

Nem szorulnak rá külső képekre oly mértékben, amennyire ezt egy film elárasztó képi világa teszi.

A túl sok „előre gyártott” kép, (akár mozgókép, akár mesekönyv- kép vagy előrenyomtatott séma-rajz) megbénítja a kreativitást, a gyermeki kifejezésmód szabadságát, és állandó elvárásokat támaszt felnőttes tökéletességével a gyermek bontakozó grafikus kifejezésmódjával szemben.

A kész képek láttán minden gyerek nagyon jól tudja, ő OLYAT! nem tud rajzolni, ezért sokszor meg sem próbálja, vagy örökké elégedetlen saját rajzával, és inkább a felnőtteket kéri meg, hogy rajzoljanak neki. Nehezen fogadják el, hogy az a rajz, amit ők rajzolnak, az a maga nemében tökéletes, a sajátjuk, semmilyen más rajzzal össze nem téveszthető.

A túl sok előre gyártott képpel, színezőkkel, sémákkal teli, „rajzolni tanító” foglalkoztató füzetekkel, könyvekkel egysíkúvá, színtelenné és unalmassá válik a rajzolás, a belső élmények megoszthatósága minimálisra csökken.

Reményeink szerint minden édesanya és óvónéni tudja, hogy a szárnyaló fantázia csak a sémarajzok és színezők nélküli világban mozdul meg.

A belső képkidolgozás lehetősége adja alapját a helyzetek megértésének, a „képben levésnek”, a kreatív megjelenítési módnak, a gondolkodás rugalmasságának, az összefüggések felismerésének.

Mindez tökéletes előkészítője a majdani iskolai helyzetek átlátásának, a szisztematikus szó -, és mondatépítkezésnek, a történetmesélésnek és fogalmazásnak, a matematikai és logikai képességek elsajátításának.

A TV helyzet „szociális analfabétává” teszi a gyermekeket, végső soron magányosságra ítéli őket azzal, hogy kiemel a családi történésekből, megfoszt a szeretet megnyilvánulás ezernyi apró jelétől, aminek következtében lassan kihűlnek.

A szeretetteljes megnyilvánulások megtapasztalásának hiányában nincs minta a gyengéd kapcsolatkezdeményezésre, a viselkedésben megjelenik a szögletesség, a darabosság és a durvaság.

Ha kilépnek ebből a magára hagyatott világból, nehezen találnak utat a társakhoz, testvérekhez, erőszakosan, vagy bohóckodva keresik a figyelmet, ami miatt az óvodában, iskolában hamar megkaphatják a beilleszkedési nehézséggel küszködő gyerek „priuszát”.

Higgyünk és bízzunk abban, hogy minden gyermek örömmel ajándékozza oda belső kincseit, ha a felnőtt szeretettel fordul felé, ha elfogadja a maga egyediségében. Minden belső kép kincs, és a gyerekeknek mindenre van saját képük!

Ezek a képek a maguk gyermeki természete szerint nincsenek teljes fedésben a külső realitással, de tökéletes megegyezést mutatnak a gyermek belső realitásával. Gondoljunk a felnőtt számára elképzelhetetlen színű, formájú dolgokra, vagy akár az össze nem illő dolgok gyermeki összefüggésbe hozására, mint pl. a sárgatörzsű pillangófára, amit az írás illusztrációjának is választottam.

Varázslatos világ bontakozik ki a szemünk előtt, ha elfogadjuk ezt a gyermeki ajándékot minden realitáshoz közelítő - kényszerítő próbálkozás nélkül, minden javító szándékú megjegyzés, bírálat nélkül. A mi ajándékunk pedig az a felnőtt öröm, amit a gyermekek bizalmában megélünk.

lurkovilag.hu