Melyek a leggyakoribb negatív érzelmeink szülőként?

Melyek azok a negatív érzelmek, amelyek a leggyakrabban előfordulhatnak, és hosszútávon megkeserítik a szülő és a gyermek életét is, és amelyeknek nagy részét a társadalom gyakorlatilag tabuként, vagy nem létezőként kezeli?

Mert ugye melyikünk szeretné, ha az alábbi címkék közül bármelyiket ráragasztanák, vagy ezt kellene éreznie:

Maximalista szülő »

Dühös szülő »

Tehetetlen szülő »

Aggódó anya »

Szülői szégyen a saját, vagy a gyerek viselkedése miatt »

Bűntudatos szülő »

Maximalista szülő

Sok szülő él bizonytalanságban a jó nevelés titkát keresve. Sokan szeretnénk látni, ha a gyermekünk mindig mindenben a legjobb lenne, amibe csak belekezd. Élhet bennünk a vágy, hogy szeretnék már gyermekként sikeresnek, elégedettnek, boldognak látni, és néha bizony eszünkbe juthat az is, hogy ők talán megtehetik mindazt, amire mi gyermekkorunkban vágytunk, de nem adatott meg nekünk.

A gyermekeink egyéniségek

Minden életkornak és minden gyermeknek egyénileg megvannak a maga sajátosságai, hogy mire képes, mire vágyik, mit szeretne elérni. Milyen feladatokat tud megoldani, milyen készségeket tud elsajátítani. A tökéletességre való törekvés bennünk, szülőkben általában kétféleképpen jelentkezhet.

Az egyik, mikor azt gondoljuk, hogy „egy ekkora gyereknek ezeket a dolgokat már tudnia kellene”. Ha ezt gondoljuk, könnyen frusztrálttá és csalódottá válhatunk, hogy „mit nem tanítottunk még meg, vagy mit nem tanítottunk jól meg a gyereknek”, vagy „az, amit magyarázunk neki, miért nem megy át, miért nem érkezik meg hozzá az üzenet”.

Tökéletes szülő – tökéletes gyermek?

A másik gondolat, ahogy a leggyakrabban jelentkezhet bennünk: „ha én képes vagyok rá, és elvárom magamtól, hogy minden, amibe belekezdek (majdnem) tökéletesen sikerüljön – pl., hogy mindig rend legyen körülöttem -, akkor arra a gyereknek is képesnek KELL lennie. Meg KELL tanítanom neki, hogy igényes legyen magával szemben.” És persze ismét könnyen válunk frusztrálttá, ha a gyermek nyilvánvalóan ellenáll – különösen kamaszként – az ilyenfajta törekvéseinknek.

Maximalista, tökéletességre vágyó elvárásainknak tehát könnyen lehet az a következménye, hogy csalódottá és frusztrálttá válunk a gyermeknevelésben, és idővel magunkat fogjuk okolni, amiért „nekünk nem megy úgy, mint másnak” .

Dühös szülő

A düh lehetséges okai

Általában akkor vagyunk dühösek, vagy haragszunk a gyerekeinkre (ami persze időről időre előfordul mindenkivel), ha azt érezzük, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni velük, már ezerszer elmondtunk, vagy kértünk valamit, és még mindig mintha a falnak beszélnénk, semmi hatása nincs rá. „Nem megy át az üzenet, amit közölni szeretnénk vele”, és kettőnk kommunikációja valahol félrecsúszik. Ilyenkor elveszítjük a türelmünket, idegesek leszünk, és egyre inkább emeljük a hangunkat, hátha akkor „jobban meghallja”.

Dühösek azokra is lehetünk, akiket nagyon szeretünk, és szeretnénk, ha odafigyelne ránk. Akiktől nem azt a figyelmet kapjuk, amire vágyunk, és ezért idővel dühösek leszünk rájuk. (Bár lehet, hogy ez a gondolat elsőre kicsit furcsa, érdemes mégis végiggondolni, hogy kire mikor miért voltunk dühösek, és azokat a személyeket „valaha” szerettük-e, mielőtt „végleg” megharagudtunk rájuk. Akik iránt közömbösek vagyunk, azok nem tudnak megbántani sem.)

Hogyan lesz a dühös szülőből tehetetlen szülő?

Nincs ez másként a gyermekeinkkel sem, akiknek a figyelme azért lehet fontos számunkra, mert az ő „eredményességétől” függ, hogy én milyen szülőnek érezhetem magam. És ha folyamatosan ellenáll az én nevelési kísérleteimnek, akkor egy idő után kialakulhat bennem a düh, amiért nekem nem sikerül, és „nincs lehetőségem sem azt érezni, hogy valaha is elég jó szülő, vagy elég sikeres szülő válhat belőlem”.

Sokszor a bennünk kialakuló düh kézen fogva jár a tehetetlenségünkkel. Azért válunk dühössé, mert kifogyott az eszköztárunk, fogalmunk sincs, „hogyan tovább”, de még mindig nem értük el a gyereknél, amit valójában szerettünk volna.

Tehetetlen szülő!

A tehetetlenség külső okai

A tehetetlenségnek két fajtáját szoktuk leggyakrabban szülőként átélni. Az egyik, amikor külső tényezők miatt érezzük magunkat tehetetlennek, és azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk a gyermekünknek adott helyzetekben segíteni.

Történhetnek gyermekeinkkel olyan dolgok, főleg az iskolában, (pl. tanárokkal, osztálytársakkal felmerülő konfliktusok), vagy más egyéb helyen az otthonon kívül, amire szülőként képtelenek vagyunk hatással lenni. Tehetünk róla említést a tanároknak, igyekezhetünk felvértezni gyermekünket a külvilágban történő helyes viselkedés és gondolkodás mikéntjére. Ahogy valószínűleg sok szülő meg is teszi ezt, hiszen szülőként mindannyian a legjobbat szeretnénk nyújtani gyermekeinknek.

Ettől persze még gyermekünk gyakran kerülhet olyan helyzetbe, amikor mi szülők tehetetlenül, kívülállóként szemléljük az eseményeket, és valójában fogalmunk sincs, hogy mindaz, amit mi az ő segítése érdekében megteszünk, az kellően hasznos és építő jellegű-e neki.

A tehetetlenség belső okai

A másik fajtája (és a gyermeknevelés szempontjából sokkal fontosabb), amikor mi magunk érezzük magunkat tehetetlennek és eszköztelennek a gyermek viselkedésével szemben. Fogalmunk sincs, hogy bizonyos viselkedési minták honnan jöttek nála, hogyan kezeljem, járjak a végére, mit tegyek vele és mit ne, mit engedhet meg magának, és mit nem.

A gyermeknevelés gyakran kétségekkel és útvesztőkkel járó feladat mindannyiunk számára. És talán azt is érezte már minden szülő, hogy nem elég, hogy amíg az útvesztőben bolyongva kétségbeesetten kereste a mindenki (gyermek és szülő) számára legmegfelelőbb kivezető utat, addig néhány kanyarban bizony rendesen „az orrára is koppintottak”.

Szülőként mindannyian sokszor érezhettük már azt is, hogy tehetetlenek vagyunk, egyszerűen elvesztünk a gyereknevelés útvesztőjében, és semmiféle eszköz nincs a kezünkben, amellyel segíthetnénk a gyermeknek és egyben magunknak is megtalálni a helyes kivezető utat. Ezek az érzések (ha gyakran éljük át őket) ismét saját feszültségünk növekedéséhez, és rajtunk keresztül a gyermekünk feszültségének növekedéséhez vezetnek.

Aggódó anya, vagy apa (félelem, kétségek a gyermek teljesítményével, viselkedésével, jövőjével kapcsolatban)A túlzott szülői aggodalom következményei

Némi aggodalom és féltés a gyermekünk iránt a szülői lét természetes velejárója. Ha azonban túlzásba visszük a féltést, mindenen aggódunk, hogy mi lesz a gyermekünkkel, mindent meg szeretnénk oldani helyette, hogy neki könnyebb legyen az élete, és hogy segítsünk neki, előbb-utóbb ezeknek az érzéseinknek az eredménye a visszájára fordulhat.

Elképzelhető, hogy a gyermek maga is aggodalmaskodóvá válik, félni fog mindentől, amitől a szülei féltik őt, vagy épp ellenkezőleg: minden olyan helyzetbe, amitől a szülei féltik, és óva intik, belemegy.

Elképzelhető, hogy a gyermek nem fog felelősséget vállalni a saját tetteiért, hiszen a szülei mindent elintéznek helyette, mindért felelősséget vállalnak helyette is.

A szülői aggodalom ugyan jó szándékú, de…

Ezekben a helyzetekben a legtöbb szülőt a jó szándék vezérli, hogy mindenben, amiben csak lehet segítsen a gyermekének, és ez érthető is. A gyermeknek azonban gyakran van szüksége arra, hogy önállóságot tanuljon, kipróbálja a saját erejét, szárnyakat bontogasson, hogy egyszer majd „képes legyen repülni”.

És ehhez leginkább arra van szüksége, hogy a szülei bíztató támogatását élvezze. Ha azonban a szülők sokat aggódnak körülötte, akkor az az érzés alakulhat ki benne, hogy ő nem csinálja elég jól. Vagy félni fog, hogy elég jól csinálja-e, amibe belekezdett. Vagy, ha olyan a temperamentuma, ellen fog állni minden aggodalmaskodásnak, és féltésnek, és olyan irracionális helyzetekbe is belemegy, amelyet enélkül a szülői viselkedés nélkül talán nem tenne meg.

Ezekben a helyzetekben, bár látszólag egymástól nagyon eltérő viselkedési formát váltanak ki a gyerekből, egyben mégis közösek, amit egyik gyerek sem érezhet túlzottan aggodalmaskodó szülője mellett: a feltétlen bizalmat és elfogadást a szülő részéről.

Mert valójában azért izgulunk és aggódunk annyit a gyermekünk miatt, mert nem bízunk benne eléggé, hogy önmaga is képes megcsinálni a feladatokat, elérni a kitűzött célokat. Ha képesek lennénk megbízni benne, azonnal fölöslegessé válna az aggodalmaskodásunk.

Szülői szégyen a saját, vagy a gyerek viselkedése miatt

Titkolni való a szülői szégyen?

A szégyen az az érzés, amiről általában ritkán szokott a külvilág tudni, de mi magunk a belső világunkban mégis tisztában vagyunk vele, hogy részét képezi-e az életünknek, vagy nem. Sok minden miatt szégyellhetjük magunkat: pl. nem úgy viselkedik a gyermekem mások előtt, ahogy az megszokott lenne, ezt a más viselkedését nem tudom jól kezelni, és leblokkolok.

Vagy nem úgy teljesít az iskolában, sportban, mint a „szomszéd” gyereke. Szégyellhetem magam az ő viselkedése, teljesítménye miatt éppúgy, mint a saját tehetetlenségem, vagy dühöm miatt.

Ha valamit szégyellünk, az egyben erős önváddal, és a titoktartás kényszerével is jár: nehogy a szégyenünkről mások is tudomást szerezzenek, a titkainkat mások is megtudják.

Miben akadályozhat meg minket a szülői szégyen?

A szulői szégyen azonban erősen korlátozhat minket abban, hogy felszabadultan tudjunk kezelni bármilyen problémát, ami adódhat. Minél több energiánkat fordítjuk arra, hogy egy, általunk nem helyesnek ítélt érzelmet, eseményt titokban tartsunk mások (és akár saját magunk) előtt, annál kevesebb energiánk marad arra, hogy az adott érzelem, vagy megtörtént esemény feldolgozásával és megoldásával foglalkozzunk.

A háttérben ilyenkor rendszerint a másoknak (külvilágnak, környezetnek) való tökéletes megfelelés vágya áll. Szeretnénk, ha minél kevesebb hibát találna bennünk a környezetünk, minél inkább megfelelhetnénk nekik. A másik gyakori motivációs tényező a félelem: „mit fognak mások gondolni rólam, ha mindezt megtudják”.

A szégyen érzése (akár indokoltan, akár indokolatlanul érezzük) nagy visszatartó erő lehet. Emiatt hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni gyermeknevelés problémáinkról, negatív érzéseinkről, hogy előbb-utóbb „valahogyan majd csak megoldódnak maguktól”. „Bár elakadtam bizonyos problémák kezelésében, szükségem volna, hogy valaki iránymutatást adjon, segítséget nyújtson, megszabadítson a negatív érzéseimtől, én inkább mégsem kérek segítséget, mert attól félek, hogy mit fognak rólam mások gondolni. Még egy ilyen feladat rendes elvégzésére sem vagyok képes.”

Bűntudatos szülő

A lelkiismeret-furdalás sok minden miatt alakulhat ki bennünk, szülőkben:

• Mi az, amit tettem a gyermekemmel, és nem lett volna szabad? És ezek közül mi az, ami rendszeresen előfordul, pedig nem szeretném?

• Mi az, amit nem tettem meg, és szükséges lett volna? És ebből mi az, amit rendszeresen elfelejtek, vagy nincs rá időm, energiám?

• Mi az, amit a környezetem (a társadalom) elvárna tőlem, és képtelen vagyok teljesíteni?

• Mi az, amit én elvárok magamtól, és sosem tudom úgy megtenni, ahogy szeretném?

És a lista még hosszan folytatható. Számtalan olyan lehetőséggel találkozunk nap, mint nap, ami miatt lelkiismeret furdalásunk támadhat a gyermekneveléssel, a gyerekeinkkel kapcsolatban. Az előzőekben felsorolt érzelmek bármelyikének bevallott, vagy be nem vallott jelenléte is kiválthatja a bűntudatot, ami még plusz teherként nehezedhet a szülő vállára.

És minél inkább összekeverednek egymással ezek a negatív érzelmek bennünk, annál nehezebbé tesszük a saját dolgunkat, hogy képesek legyünk kikeveredni az érzelmi zűrzavarból és békés, boldog, nyugodt szülőkként, békés, boldog és nyugodt gyerekeket neveljünk.

forrás:boldog-gyermek.hu