Bábszínházból, kirakodóvásárba, játszóházba, Mc'Donaldsból múzeumba, jégpályáról lovardába - a gondos szülők számára gyakran ilyen programokkal telik el az egész hétvége. Nehogy a gyerek otthon "unatkozzon", mert az elviselhetetlen - mármint a szülők számára.

Program mindenáron - hiszen így fejlődik a gyerek egyénisége, ettől lesz okosabb, ügyesebb, sikeresebb. Csakhogy - ahogy mondani szokás -, a jóból is megárt a sok, arról nem beszélve, hogy a szülő nem a gyerek szórakoztatására vállalkozott, amikor családot alapított.

Az óvodás, kisiskolás gyerekek hét közben nagyon keveset vannak együtt zavartalanul a szüleikkel. Különösen igaz ez az apákra, akik manapság ritkán érnek haza a gyerekek lefekvése előtt. Ha csak ezt vesszük figyelembe, különösen értékesek azok a hétvégi órák, amikor nyugodt körülmények között élvezhetik szüleik társaságát a gyerekek.

Felébredés után bebújni a szülők mellé, hancúrozni, kényelmesen együtt reggelizni, beszélgetni, társasozni, megjavítani apuval a leszakadt a szekrényajtót, füvet nyírni, gyomlálni a kertben, segíteni anyunak főzni, vagy akár takarítani, együtt sétáltatni a kutyát stb.

A kisgyerekek nagyon szeretnek "csak úgy" együtt lenni a szüleikkel - feltéve, ha azok valóban figyelnek rájuk, nem csak fizikailag, lélekben is feléjük fordulnak.

Csakhogy a felnőttek hétvégéjére két nagy ellenség leselkedik: a magányos robotként megélt házimunka, a hazahozott munkahelyi feladatok, valamint a "menekülés otthonról" típusú programok. Ez utóbbi nagyon sokféle lehet: bámészkodás a bevásárló központokban, talmi gyerekprogrammal álcázott termékbemutató, de ide tartoznak a "zsebmetsző" kirakodó vásárok és hasonló látványosságok is. Egyszer-egyszer természetesen ezek közül bármelyik hasznos és élményt jelentő program a kisgyermeknek is, de ha rendszeresen ilyesmivel telik el az egész hétvége, az valószínűleg nem helyes.

A zsúfolt programok egyik indoka szokott lenni, hogy "ha otthon vagyunk, csak unatkozik a gyerek". Általában félünk az unalomtól, mégpedig olyannyira, hogy ennek tartalmát, funkcióját sem tisztázzuk. Az esetek többségében azért gondoljuk, hogy gyerekünk unatkozik, mert mi magunk szoktatjuk arra kicsi korától, hogy folyamatosan programokkal látjuk el, szórakoztatjuk.

De sokszor még csak nem is erről van szó, hanem a gyerek látszólag céltalan üldögélését, vagy merengését, esetleg a nekünk szegezett tucatnyi kérdést véljük az "unalom" jelének. Pedig ilyenkor a kisgyerek az egész heti társas foglalkozásokat, az óvodai, iskolai órákat piheni ki - lazít. Élvezi a semmittevést, azt, hogy nem kap feladatokat, nincsenek szabályok, szigorú napirend, órarend, közlekedési stressz. Van ideje csak úgy "gondolkodni". Ezek nagyon értékes órái a hétnek, és kár, ha erre nem jut idő.

Amikor a szülőhöz fordul a gyerek véget nem érő kérdéseivel, akkor egyrészt tényleg kíváncsi, másrészt kapcsolatot keres. Sajnos, sok családban nem ismerik fel az ilyen odafordulás jelentőségét. Ha a tucatnyi miért nyugodt megválaszolása helyett türelmetlenül betuszkoljuk a gyereket a kocsiba, és minden hétvégén elvisszük valahova "szórakozni": akkor túlbecsültük a szabadidő-iparág jelentőségét és lebecsültük saját fontosságunkat.

A legtöbb esetben a szülőnek van problémája az unalommal, amikor gyermekén véli felfedezni ennek jeleit. A semmittevést a gyerekek általában lelkiismeret furdalás nélkül elviselik, a szülőknek van olyan képzetük, hogy feltétlenül hasznosabb valamit, bármit csinálni, mint csak éppen hasalni az ágyon vagy kinézni az ablakon.

Egyébként magát a fogalmat is a szülőktől tanulja meg a gyerek, a valódi unalom átéléséhez olyan ingerszegény környezetben kellene lennie, ami szinte elképzelhetetlen. A gyerekek életében és személyiségük fejlődésében a fantáziáknak és az álmodozásnak óriási szerepe van. Az ehhez szükséges időt többnyire akkor teremti meg magának, amikor mi kívülről csak annyit látunk, hogy unatkozik, sőt "nem tud mit kezdeni magával".

dr. Pusztai Éva
tanulásmódszertan tréner