Farkas Rozália, pedagógus   Hagyjuk nyerni, vagy tanítsuk meg veszíteni? - Társasjátékokról

Gyermekeink olyan világban nőnek fel, amely túlzott hangsúlyt fektet az anyagi javakra és az egyéni érvényesülésre.

Ez a nézet a társasjátékok szabályai között is teret nyert, amely könnyen kudarcot és szomorúságot okoz a játék során.

Biztos, hogy így kell ennek lennie?

Nézzünk körbe gyermekeink játékpolcán, és vessünk egy pillantást a játékszabályokra! A leginkább elterjedt társasjátékok arra a szabályra épülnek, hogy egy mezőkből álló táblán előrefelé haladva ki ér előbb célba, ki lesz a nyertes?

Ezt azonban sok esetben csak az határozza meg, hogy ki dob szerencsésebben, ki lép jobb mezőre, és ki húz jobb szerencsekártyát.

A játékok durvább szabályai azok, amelyek a résztvevőket arra sarkalják (vagy kötelezik!), hogy a másik társát szándékosan akadályozza a nyerésben. Ilyen például, amikor közös mezőre érve ki kell ütnünk a másik bábuját, társunkat magunk mögé utasítva.

Szintén a másikat hátráltatva nyerészkedünk, amikor a mi telkünkre lépve a másiktól pénzt hajtunk be, vagy őt egyéb más módon hátrányosabb helyzetbe juttatjuk.
Bár egyre több játékban igyekeznek a játékfejlesztők az egyéni kreativitást, tudást és stratégiai gondolkodást is érvényesíteni, a nyerés mégis leginkább a véletlenen, illetve a résztvevő játékosok rosszindulatán múlik.

Feltehetnénk a kérdést: Mi a baj ezzel?

A társasjáték olyan, mint maga az élet, mindig vannak nyertesek és vesztesek, s ha nem küzd az ifjonc elég keményen, nem ő lesz a nyerő, nem ő kapja a jó állást és a jó fizetést...

De most még, amíg gyerekek, hogyan fest a dolog? Mindannyian ismerjük ezeknek a játékoknak a végkifejletét.

Egy önfeledten boldog, magára büszke nyertes és egy vagy több szomorú, síró, táblát borogató vesztes.

Ezt látva merül fel bennünk a kérdés: vajon hány éves korában kell a gyermeknek megtanulnia veszíteni…

A kérdés megválaszolása előtt mindig először a játékszabályokat vizsgáljuk meg. A nagymértékben szerencsére épülő nyerő-vesztő játékok esetében még a legfegyelmezettebb kisgyermektől sem várható el, hogy csupán a véletlen-adta vesztési helyzetét minden szó nélkül elfogadja.

Nem is szólva arról a helyzetről, ha a szülő vagy testvér őt szándékosan hátráltatta a nyerésben.

Hiszen a gyermek alapvető szükséglete a biztonság és a kiszámíthatóság.

A véletlen és a többi játékos rosszindulata számára nem elfogadható ok a vesztésre.

Ne feledjük el, hogy a gyermek számára a játék nem csak játék, hanem nagyon is komoly dolog lehet, akár a felnőtt élet próbája.

A fenti nyerő-vesztő társasjátékok hátrányait a szülő ösztönösen érzi, és ezt úgy próbálja kivédeni, hogy gyermekét hagyja nyerni.

Ezt a látszathelyzetet azonban nem lehet vég nélkül fenntartani, testvérek esetén pedig döntéshelyzetbe hozza a szülőt, hogy az adott játékban, kit segítsen nyeréshez. Tehát ismerjük fel, hogy a legtöbb társasjátékban nem gyermekünkkel van a baj, hanem a társasjáték szabályával.

Mivel az legtöbb esetben az önérvényesítésre épülő felnőtt világ szabályait modellezi, és nem a gyermekvilágét.

Találhatunk jobb módot is arra, hogy a gyermeket felkészítsük az életre, mint hogy a másik kárán történő nyerészkedésre tanítjuk meg.

Nem akarjuk azt állítani, hogy a gyereknek nincs szüksége arra, hogy átélje a vesztes helyzetét, ugyanúgy hazug és káros dolog lenne, ha a széltől is meg akarnánk kímélni gyermekünket, hogy aztán később, kikerülve az otthon biztonságából, a legkisebb szellőt is viharként élje meg. Lehet ezt másként is.

Egymást segítő szerepek a játékban, a mesékben

A népmesékben például másként vannak a dolgok.

Népmeséink hagyományai szerint minden embernek végig kell járnia az útját, amelyen csak a másik megsegítése révén érhet célba.

Ez a segítés legtöbbször a látszólag legkisebbel és legelesettebbel szemben történik (pl. bajba jutott ember vagy állat), vagyis a segítés célja nem a nyereségvágy, hanem csupán a jót-tevés. „Jótett helyébe jót várj!”- halljuk ilyenkor, és valóban.

A Hős megkapja jutalmát, amikor a földhözragadt önzőségtől képes elszakadni, és a bajbajutott megsegítése révén, bátorságával és önzetlenségével méltóvá tud válni arra, hogy a „kincs” birtokosa lehessen.

Azaz felnőtté, felelősen gondolkodó emberré válik.

Népmeséinkben a testvérek is segítik egymást.

A királyfiak útkereszteződéshez érve szétválnak, mindenki megy a maga útján, majd idővel visszatérnek a kereszteződéshez, és az erősebb testvér a gyengébb megsegítésére siet, sokszor a halálból hozza vissza őt (pl. Benedek Elek: Vízi Péter, Vízi Pál).

A testvéri szeretet, az összetartás és az önzetlen segítségnyújtás mellett az adott szó tisztelete, ereje, becsülete és az erkölcsi normák betartása is példaként állhat előttünk.

Így van ez hagyományainkban is.

A magyarság egyik legismertebb mondájában is, Hunor és Magor „két egytestvér”, egymást segítve, együtt jár.
A játékválasztás során is érdemes olyan játékokat keresnünk gyermekeinknek, ahol a küzdelem egymás legyőzése helyett egymás edzésére, erősítésére és segítésére irányul. (ma ezeket divatos szóval kooperációs játékoknak nevezzük - a szerk.)

Segítsünk gyermekeinknek megtanulni igazi emberi kapcsolatokat kialakítani, ahol az önzetlenség, egymás segítése, a bajtársiasság, a jó testvérkapcsolat és az igaz barátságra való képesség kapja a főszerepet.

Ha mindig olyan játékot játszik a lurkó, ahol leüt, kizár, kiejt másokat, akkor nem várhatjuk, hogy képessé váljon később az igazi kincs, az emberek közötti szolidaritás, a szeretet megtalálására.

lurkóvilág.hu