|
Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok.
Nagymama azt mondta: Istenem, akárcsak az anyja!
Nagypapa azt mondta: az ördögbe is, szakasztott az apja!
Emil bácsi azt mondta: a megszólalásig szegény Jolán!
Apukám azt mondta: mintha csak magamat látnám!
És anyukám azt mondta: azért talán rám is hasonlít egy kicsit!
Amíg kicsi voltam, és több eszem volt, mint egy nagynak, anyukám egy füzetbe írta be, hogy
mikor fordultam a hasamról a hátamra,
mikor ültem fel elõször,
mikor álltam fel a járókában,
mikor ittam elõször bögrébõl,
és mi volt az elsõ szó, amit kimondtam.
Amíg kicsi voltam és aranyos, mindenki így beszélt hozzám:
Anyuka egyetlen boldogsága
Nagymama szeme fénye
Drága csillagom
Kicsi bogaram
Eszem azt az arany kezecskéjét
Hadd pusziljam meg a talpacskáját
Mit hoztam az én kis madaramnak?
Amíg kicsi voltam és bûbájos, apukám albumba ragasztotta a fényképeimet,
hogy mindenki megnézhesse, milyen voltam háromnapos, kéthetes, négy
hónapos és egyéves koromban. Ebben az idõben került az elsõ kinõtt
tipegõcipõm anyukám fölé a polcra, ekkor vágott le a nagyanyám egy
fürtöt abból a gyönyörû aranyhajamból, s ekkor tette apukám a tárcájába,
amit neki rajzoltam.
Amíg kicsi voltam, mindenki csodálta, hogy megint mennyit nõttem, megint
mit mondtam, és nahát, milyen ügyes vagyok. És apukám lefényképezett az
Állatkertben, a játszótéren, Cézárral, akitõl nem féltem, Aranka
nénivel, akitõl féltem, és az óvodai záróünnepélyen, ahol nekem
tapsoltak a legtöbbet. Pedig a fényképeken az sajnos nem is látszott,
hogy engem minden érdekel, hogy olyan eleven vagyok, mint a csík, és úgy
fog az eszem, mint a beretva.
Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, aki csak látott, mind azt mondta:
Micsoda sikerült gyerek!
Igazán büszkék lehettek rá!
És bár a család úgy vélte, hogy ugyan már, hiszen mindegyik kisgyerek
egyformán helyes, azért egymás közt mégis belátták, hogy igaz, ami igaz,
ritka az olyan kisgyerek, amelyik egyformán okos és kedves és szép.
Mert ott van például a szegény Ilonkáék fia,
Vagy ott van a szegény Istvánék lánya,
És aztán a nagymamának eszébe jutott, hogy
Na és ott van a Déneske,
És abban mindenki egyetértett, hogy a Déneskérõl jobb nem is beszélni.
Apukám és anyukám ilyenkor szerényen mosolygott, és azt mondta, hogy
persze, még mindegyik kinõheti magát.
Amióta megnõttem, és butaságokat beszélek, és elviselhetetlen vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja:
Ez volna a ti fiatok?
Szinte hihetetlen!
Nem lehet ráismerni!
És a család szégyenkezik, mert arra persze nem számítottak, hogy én is kinövöm magam.
Amióta nagy vagyok és nyegle és idétlen, hogy csak ülnek és sóhajtoznak, hogy
kire ütött ez a gyerek.
Nagymama azt mondja: én nem tudom, kire, de az anyjára biztos nem!
Nagypapa azt mondja: én nem tudom, kire, de az apjára biztos nem!
Emil bácsi azt mondja, hogy szerencse, hogy szegény Jolán már nem érte meg!
Apa azt mondja: most láthatja az anyja, hogy nem kellett volna mindent ráhagyni!
Anya pedig azt mondja: te vagy az apja, hát mért nem pofozod meg?
És bár a család jól tudja, hogy minden kamasz elviselhetetlen, egymás
között mégis belátják, hogy ami sok, az sok, az õ türelmüknek is van
határa, és ez így nem mehet tovább. Csak még azt nem tudják pontosan,
hogy akkor hogyan is menjen.
Nagymama szerint valakinek, ugye, nevelni kellene ezt a gyereket, mert csak nõ, mint a dudva.
Nagypapám szerint szigorúbban kellene fogni ezt a gyereket, mert elsõ a kötelesség.
Aranka néni szerint meg kellene válogatni, hogy kikkel barátkozik ez a
gyerek, mert aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.
Anya szerint többet kellene aludnia ennek a gyereknek, mert sosem alussza ki magát.
Apa szerint többet kellene tanulnia ennek a gyereknek, mert így nem viszi semmire.
Emil bácsi szerint ez szomorú, mert ugye, az õ családjukban mindenki normális volt, és attól fél, hogy ez, sajnos, a Rezsõ vére.
Megkérdeztem, hogy ki a Rezsõ, abban mindenki egyetértett, hogy a Rezsõ
az nem tartozik rám. Abban az idõben sokat álmodtam a Rezsõvel, de aztán
a nagymama mondta, hogy ne higgyek Emil bácsinak, a Rezsõ jó gyerek
volt, csak megszédült, és megmutatta a fényképét is. Azóta nem álmodok
vele.
Amióta nagy vagyok és ütõdött és nyegle és idétlen, azóta nem lehet
hozzám szólni. De azért szólnak. Pedig tudják, hogy ha hozzám szólnak,
az olyan, mintha a falnak beszélnének. Nem tudom, a fal miért nem
válaszol, én azért, nem, mert abból csak baj van. Én ugyanis
tisztességesen válaszolni se tudok. Ha azt kérdezik tõlem, hogy mondd,
édes fiam, mire használod te a fejedet? Én csak úgy magamtól azt
válaszolnám, hogy azzal szoktam fejelni, azon növesztem a hajamat, és
azon van a fülem is, amit mozgatni tudok. Ez persze nem tetszene nekik,
mert már sokszor megmondták, hogy a fejem azért van, hogy gondolkozzam
vele. Ha azt kérdezik tõlem, hogy csak tudnám, hogy mit csináltál egész
délután, hogy késõ este fogsz hozzá a leckéhez!
Én ugyan elmondhatnám, hogy délután fölvettem a magnóra három számot,
]aztán visszahallgattam, aztán megpróbáltam leírni a szövegüket, ]aztán
kerestem hozzá szótárt, aztán találtam a szótárban két képeslapot,
amirõl eszembe jutott a képeslapgyûjteményem, ami egy nagy borítékban
volt, de persze megint eltette valaki, mert mindent elrámolnak, de azért
csináltam a képeslapgyûjteménynek egy képeslapgyûjtemény-tartót, mert
nálunk semmi se veszhet el, és majd ha megtalálom, akkor abba fogon
tenni, igazán nagyon jó kis képeslapgyûjteményt csináltam, csak sajnos
közben a ragasztó ráfolyt az íróasztalomra, akkor kerestem benzint, hogy
föloldja, és föl is oldotta, de sajnos a lakkozást is a tetején, akkor
kerestem lakkot, hogy lelakkozzam, de a csónaklakkos dobozban valami más
volt, mert mindig mindent összeöntenek, és le kellett smirglizni az
egészet, errõl eszembe jutott, hogy jó volna feltalálni egy olyan
lakkot, amit nem kell smirglizni, hanem egyszerûen le lehet húzni, és
alatta van egy másik lakkréteg, ami még egészen új. Errõl eszembe
jutott, hogy kémiából holnapra három példa van feladva, csak azt nem
tudom, hogy melyik három, és ezért felhívtam a Lazaricsot, mert az
valami fantasztikusan magjegyzi az ilyesmit, és tényleg tudta, és én
belejátszottam neki a telefonba a három új számot, amit fölvettem, hadd
halljon õ is valami normálisat, és akkor hazajöttek.
Ha én ezt mind elmondom, akkor az egészbõl csak annyit értenek meg, hogy
megint tönkretettem az íróasztal lapját. Ezért inkább csak a vállamat
vonogattam, amire azt kérdezték, hogy csak tudnám, hogy kitõl tanulod
ezt a tempót! Mintha magamtól nem jöhetnék rá valamire. A végén úgyis
azt mondják, hogy én nem tudom, hogy milyen gyerek vagy te! Pedig õk
mindnyájan tudják, hogy milyen gyerek vagyok, csak én nem.
Nagymamám szerint az a baj, hogy ideges ez a gyerek,
Nagypapám szerint az a baj, hogy nem sportol ez a gyerek,
Aranka néni szerint az a baj, hogy zárkózott ez a gyerek,
Emil bácsi szerint az a baj, hogy nem érdekli ezt a gyereket semmi,
Anya szerint az a baj, hogy túlterhelt ez a gyerek,
Apa szerint az a baj, hogy nem gondolkozik ez a gyerek,
De abban mindnyájan egyetértenek, hogy nincs bennem semmi jóérzés.
Én nem tudom, pontosan, hogy mi az a jóérzés, de nekem mindig kapar a
torkom, ha válogatott meccsek elõtt eljátsszák a Himnuszt, vagy gyõzünk a
versenyen, és felhúzzák a zászlót, még most is polcomon tartom az öreg
macimat, és mindig sajnálom a halat, amit kifogok a vízbõl.
És az sem igaz, hogy nekem eszembe se jut, hogy segítsek valamit, mert a
múltkor is elmosogattam a Borinkáéknál a buli után, és a végén még a
konyhát is felmostam. Mondta is a Borinka nagymamája, hogy a Borinka
lány létére példát vehetne rólam, amiért persze a Borinka bosszút állt,
és megvárta a nagymamámat az ABC elõtt, és elvette tõle a két szatyrot,
és hazáig cipelte. Azóta én példát vehetek még a Borinkáról is, aki
ugyan nem egy szépség, de legalább van benne jóérzés. Persze még így sem
értik, hogy mit eszek én éppen a Borinkán, mikor itt van az Istvánék
lánya, aki itt lakik a szomszédban, vagy itt van a Déneske húga, aki
mégiscsak komoly lány. És mért nem barátkozom a Déneskével, mikor a
Déneskétõl csak jót tanulhatnék? Mert az se normális, hogy folyton csak
itthon penészedek, a rossz levegõben, és bõgetem a magnót.
 Az
én koromban se apukám, se anyukám nem heverészett világos nappal a
rekamién, nem ült a földön görbe háttal a magnó mellett, hanem ebéd után
azonnal nekifogtak a leckének, aztán ahogy befejezték, szaladtak ki a
szabadba, és szívták a jó levegõt.
Énszerintem azért, mert se apukámnak, se anyukámnak nem volt magnója.
Ha magnózom, Emil bácsi csak sóhajt, hogy pedig kiskoromban mennyire
szerettem a zenét, anyukámnak meg az jut az eszébe, hogy az sincs
rendjén, hogy nekem nincsenek barátaim. Mert nem hiszik el, hogy vannak,
csak azok is otthon ülnek görbe háttal a rossz levegõben, és naphosszat
bõgetik a magnót. Esetleg heverésznek világos nappal a rekamién.
Persze arra nem gondol se anya, se apa, hogy ha nem volnának barátaim,
akkor én se tudnám naphosszat bõgeti a magnót, mert nem volna, aki
kölcsönadja az új szalagokat.
Apa azt mondja, hogy õ örül, ha vannak barátaim, de szeretné látni,
hogy kik azok. Aztán amikor eljönnek, és látja õket, akkor meg nem
szereti nézni. Mert micsoda társaság ez, hogy egyik sem törli meg a
lábát, de mindegyik zsebre dugja a kezét, hogy egyik se tud
tisztességesen köszönni, de nyugodtan leveti a cipõjét, és egyiknek
sincs egy normális szava, mert vagy nyerítenek, mint a lovak, vagy
hallgatnak, mint a kukák.
Mert anyukámnak és apukámnak az én koromban nem volt se magnója, se
lemezjátszója, se táskarádiója, de megvolt a maga jó társasága, akikkel
kirándulni jártak, társasjátékot játszottak, és értelmes emberek módjára
beszélgettek. Apa és anya barátaiból egytõl egyik nagy ember lett,
kivéve azt, aki sajnos elkallódott.
Nagymamám szerint az én barátaimnál azt se lehet tudni, hogy melyik a
fiú, és melyik a lány, mert egyforma maskarában járnak, hogy rossz rájuk
nézni. Ha meg nem járnak egyformában, és lehet tudni, hogy melyik a
fiú, és melyik a lány, akkor meg megáll az embernek az esze, hogy
manapság mit meg nem engednek maguknak, hát van ezeknek a lányoknak
egyáltalán anyjuk?
Azért az érdekes, hogy Borinka nagymamája ugyanezt kérdezte, mikor én
elõször fönt voltam náluk, pedig õ tudta rólam, hogy én fiú vagyok.
Amikor mindenki látta már otthon a barátaimat, nagyapám azt mondta, hogy
azért lehetne bennem annyi belátás, hogy a szüleim dolgozó emberek, és
nekik is csak ez az egy vasárnapjuk van, és elõtte csak egy szombat,
amikor végre pihenhetnének, hát legalább ilyenkor szeretnének csöndet és
nyugalmat az otthonukban.
Énbennem volt annyi belátás, és ezért fogtam a magnót, hogy elmenjek egy
barátomhoz. Anya örült ugyan, hogy végre kimozdulok, és nem ülök itthon
görbe háttal a rossz levegõben, és nem is heverészek világos nappal a
rekamién, de tudni akarta a barátom nevét, címét, utolsó bizonyítványát
és a papája foglalkozását, mert õt ugyan nem érdekli, hogy ki kinek a
fia, mert az nem számít, de azt elõre megmondja, hogy nem viszem el a
magnót sehova, mert nem azért vették nekem drága pénzen, hogy más
elrontsa nekik.
Ez azért van, mert egyszer a Blazsek elvitte a magnót, és véletlenül
éppen akkor romlott el. Apukám akkor is azt mondta, hogy tudtam, tudtam,
elõre megmondhattam volna!
Mert a felnõttek mindent elõre tudnak.
Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy
felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, és azt is, hogy
nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor mért mérgesek,
amikor a végén igazuk lesz. Én nem szeretem elõre tudni semminek a
végét, kivéve a matekpéldákat, de azt mindig megkérdezem a Lazaricstól.
Amióta nagy vagyok, és az ötéves húgomnak is több esze van, mint nekem,
arra is kíváncsiak, hogy mondd, édes fiam, tulajdonképpen hogy képzeled
te el az életeted?
Az életet olyankor kéne elképzelnem, amikor hangosan bõgetem a magnót,
amikor sárosan hagyom a cipõmet az elõszobában, amikor kölcsönadom
apukám fényképezõgépét a Blazseknak, amikor késõn jövök haza, amikor nem
tudnak reggel fölkelteni, amikor sokáig vagyok a fürdõszobában, amikor
egész nap nézem a tévét, és amikor már hétfõn elköltöttem a heti
zsebpénzemet. Persze ilyenkor nem tudom az életet elképzelni, mert
mással vagyok elfoglalva.
Az életet akkor próbálom elképzelni, amikor leülök tanulni, mert
olyankor van rá idõm, vagy amikor kijövök a moziból, mert akkor van
hozzá kedvem, vagy ha Borinka fölfütyül értem, mert olyankor eszembe
jut. Énszerintem az élet az elég tûrhetõ, és nem kell vele az embert
folyton ijesztgetni, én egész jól érzem magam az életben, ha nem is
látszik rajtam. Azért gondolom, hogy nem látszik, mert különben nem
mondanák mindig, hogy más boldog volna,
Ha ilyen szép otthonban élhetne,
Ha ilyen drága télikabátban járhatna,
Ha nyelveket tanulhatna,
Ha minden reggel kakaót ihatna,
Ha ennyi könyve, játéka, ruhája lenne,
És ennyit foglalkoznának vele a szülei.
Csak az a baj, hogy én már jó dolgomban azt se tudom, hogy mit
csináljak. Ez azért nem igaz, mert én jódolgomban mindig tudom, hogy mit
csináljak.
És azt is tudom,
hogy felnõtt koromban majd megenném még azt a sok finom ételt, amiben most turkálok,
majd hálás leszek Aranka néninek, aki csak a javamat akarta,
majd megbecsülöm a pénzt, amit nekem kell megkeresnem,
majd visszasírom még a gyerekkoromat, amikor mindenem megvolt,
és majd megtanulom, hogy milyen az élet, de sajnos a magam kárán.
Csak az a baj, hogy nekem ezek közül egyik se olyan fontos, hogy siessek
miatta felnõni, és különben is, szeretek mindent az utolsó percre
hagyni.
Hiába is kérdezi tõlem apa, hogy milyen ember lesz így belõlem, mert én
sem tudom, pedig már sokszor gondolkodtam rajta. Lehet, hogy még növök
öt centit, de hármat biztosan, és egy vagy két számmal nagyobb cipõt
hordok, és remélem, megerõsödnek a karizmaim, és szélesebb lesz a
vállam, és szakállam is fog nõni.
De azért egy kicsit hasonlítok majd az apura, és egy kicsit az anyura,
és ha majd õk öregek lesznek, és ott ülnek a parkban a padon, akkor újra
mutogatni fogják mindenkinek a fényképemet, hogy ez pedig a nagyfiunk,
biztosan látta már a tévében, és olvasta az újságban, mert világhírû,
igen, õ az,
aki elérte és bejárta és felfedezte,
megnyerte és túlszárnyalta és megdöntötte,
megtalálta és elfogta és megmentette,
legyõzte és felszabadította és kikiáltotta,
átélte és megírta és megzenésítette.
És akkor majd mindenki köréjük gyûlik, és csak csodálkoznak és ámuldoznak, hogy nahát, ez volna a maguk fia?!
Szinte hihetetlen!
Büszkék lehetnek rá!
És akkor végre apukám se fogja mondani, hogy
tudtam, tudtam, elõre megmondhattam volna.
|
Kommentáld!